A hétköznapjaiban visszahúzódó életmódot folytat, de hétvégeken egy éles váltással jampiként tündököl a különböző szinpadokon - immáron 17 éve - a Pedrofon zenekar gitárosaként. Dalszövegíróként is egyre több munkája akad. Aki egyszer dolgozott vele az átalában visszatér hozzá. Födő Sándorral (vagy ahogy a szakmában nevezik: "Fido"-val) beszélgettünk.

Födő Sándor (Fido) / Fotó: Németh DorinaFödő Sándor (Fido) / Fotó: Németh Dorina

 

A Pedrofon rock and roll zenekar gitárosaként ismerhet téged leginkább a közönség. Nagyon érzed és zseniálisan műveled zenésztársaiddal ezt a műfajt, ami egy életérzés is egyben. Mikor szerettél bele?

Tizenéves koromban szerettem bele a gitárba. Tényleg a szerelemhez volt hasonló az érzés – éjjel-nappal dallamok jártak a fejemben, és amikor gitároztam, valahogy más dimenzióba kerültem. Inkább a rockot és az akkoriban felbukkanó új hullámot szerettem, de úgy alakult, hogy gimnáziumban elhívtak egy rock and roll zenekarba – basszusgitározni. Nagyjából 16 évesen kerültem így bele a rock and roll világába, és onnan végig is kísérte az életemet. Kialakultak a kapcsolataim a „jampec” zenészekkel, és így mindegyik zenekarom - a kezdeti Sneakers, majd a Graffiti, a Cadillac, és 17 éve már a Pedrofon – erre az időszakra követhető vissza. Megszerettem ezt a zenét, és azzal együtt az egész hozzá kapcsolódó világot. Most már a részem.

 

Hogy kell elképzelni téged a hétköznapokban? Igazi rock & roll arcnak (cselekedetekben, öltözetben…stb.), vagy pedig egy teljesen „átlagos” zenész embernek? ?

Volt egy vicces kifejezés rock and roll körökben… „Operett-jampi”. Ez nagyjából azt a jampit takarja, aki csak hétvégére, buliba öltözik be és lövi be a sérót. Azt hiszem, a heti hét napban rock and roll életmódot folytató jampiknak én is operett-jampi lennék. Hétköznap, munkaidőben angol fordító vagyok, így nem csak „átlagos”, de egyenesen visszahúzódó életmódot folytatok. Sok csend, sok egyedüllét, sok ülőmunka. Ebből a közegből indulok aztán egy éles váltással a színpadra, ahol mindezeknek megkapom az ellenkezőjét: nagy társaság, hangerő és rohangálás gitárral a nyakban. Ez a kettő nekem nagyon jól kiegészíti egymást, és mindkettőre szükségem is van. Ami pedig az operett-jampit illeti, azt hiszem, a több mint harminc évnyi rock and roll muzsikálás felment ez alól.

 

Menjünk kicsit vissza a gyermekkorodba. A zenei nevelés mennyire volt jelen akkortájt az életedben? Jártál zeneiskolába? A környezeted mennyire támogatott mindebben?

Ahogy mondtam, a gitár egy hirtelen szerelem volt tizenévesen… Gyerekkoromban úgy emlékszem, egyáltalán nem zenéltem. Aztán nagyon sokáig csak magamtól tanulgattam. Azt hiszem, a családom nem hitte igazán, hogy tartós szerelem lesz. Nem zavartak el zeneiskolába, de nem is próbáltak elbátortalanítani. Elnézően azt mondták, majd elmúlik ez is, mint a gyerekkori pecázás. Nem múlt el… Pár évvel később saját elhatározásból beiratkoztam egy zeneiskolában jazz-gitárra, később klasszikus gitárt tanultam, majd egy újabb zeneiskolában megint a jazz következett. A környezetem talán akkor vette már komolyan a dolgot, mikor végül eltűntem egy fél évre külföldre zenélni. J

 

Dalszövegíróként jó pár sikeres szerzeményt jegyzel. Gondolok itt a Pedrofon formációtok által játszott külföldi feldolgozás dalok magyar szövegeire, vagy a Group'n' Swing és Gájer Bálint dalok sokaságára. Hogy indult a szerzőség nálad?

Már akkor elkezdtem dalokat fabrikálni, mikor először gitár került a kezembe. Az alkotás öröméhez kevés dolog fogható, legyen az szöveg vagy zene. Később nyelvtanárként és fordítóként is folyamatosan a nyelvvel és a szavakkal foglalkoztam. Rengeteg szöveget, dalt, szövegkezdeményt írtam a fióknak. Egyszer felkértek egy afféle céges induló szövegének megírására, és annak sikere nyomán lettem a Group ’n’ Swing zenekar visszatérő szövegírója. A zenekarból kivált és szólókarriert kezdő Gájer Bálinttal is jó kapcsolatban maradtunk, így neki külön is sok szöveget írtam azóta. Ami a saját zenekaromat, a Pedrofont illeti, ott az abszurd humor és a szóviccek iránti vonzódásunkat csapjuk még hozzá a szövegíráshoz. A feldolgozásainkhoz írt vicces szövegek célja nem a mély mondanivaló, hanem egyszerűen a szórakoztatás – legalábbis azoké, akik hozzánk hasonlóan imádják a szóvicceket. Itt azzal szoktunk eljátszani, hogy a magyar szövegek hangzása minél közelebb álljon az eredetihez. Így született a zenekarban Buona Sera, Signorina helyett a Bálnaszerű szinyorina, az All Shook Up helyett a Hócsuka, vagy a Bye Bye Love helyett a Márványlap. Viszont a „szerzőségnek” ezt az oldalát ugyanolyan komolyan veszem, mint fajsúlyosabb témák esetében – gondolok itt olyan technikai dolgokra, mint a prozódia helyessége, ami az egyik vesszőparipám.

 

Milyen egy alkotói munkafolyamat esetedben? Hogy néz ki az egész? Beavatnád olvasóinkat kicsit?

Amikor felkérnek egy-egy szöveg megírására, legtöbbször már egy kész dalt kapok, általában halandzsa angol nyelven felénekelve. Erre kell megírnom a magyar szöveget. Kicsit olyan a feladat, mint az úri szabóé. Pontosan méretre és személyre kell szabnom a szöveget. Követnem kell a felénekelt „kamu” szöveg sorainak hosszát, lüktetését, rímeit, a szótagszámot, de emellett meg kell gondolnom, hogy ki énekli a dalt, milyen a személyisége, hiteles lesz-e tőle, illeszkedik-e a zenei stílusába, hogyan könnyíthetem meg neki a kiéneklést a jól megválasztott hangzókkal. A munkafolyamat azzal kezdődik, hogy rongyosra hallgatom a dalt. Addig hallgatom, míg végül már álmomban se megy ki a fejemből. Ekkor általában beugrik egy-egy olyan sor, egy-egy olyan bemondás (ami egy dalt akár már magában el is adhat), ami nekem egyfajta horgony lesz, egy stabil pont, és ahhoz illesztem a szöveget. Legtöbbször a ritmikából indulok ki, hiszen a szöveg ritmusa a zene szerves része lesz, és sokszor ez a ritmikus szöveg már el is indítja magát a témát. Vagyis a teljesen önálló művészi alkotással ellentétben – amikor először mondanivalóm van, és azt fogalmazom meg egy dalban – itt először a forma van készen, és a mondanivaló gyakran önmagát kezdi el írni. Példa lehet erre Gájer Bálint egyik legsikeresebb dala, a Bomba. Ott a „bomba robbant itt bent” sor latinosan pattogó ritmusa volt az, amihez ragaszkodtam, és e köré épült végül a dal.

A munka „fizikai” része egészen irigylésre méltó is lehet… előfordul, hogy kibiciklizem mondjuk a Margitszigetre, elheverek a fűben a napon, és ott eresztem szabadjára a fantáziámat zenét hallgatva. Munkahelynek nem is rossz… J Néha viszont elakad egy-egy dal, akár hosszabb időre is, lehet, hogy csak egyetlen sor miatt… akkor csak rovom az utcákat, lejárom a lábam, sokszor eredménytelenül, míg egyszer csak váratlanul beugrik a megoldás. A legtöbb szövegem nem zárt térben születik, az a fantáziát is bezárja kicsit.

 

A kortárs magyar könnyűzenei előadók közül, kinek írnál legszívesebben dalszöveget?

Nagyon sok a tehetséges előadó, bármelyik műfajban. Valójában bárkinek szívesen írok, ha maga a dal elindít bennem valamit. A munka egyik legizgalmasabb része éppen az, hogy az előadóhoz igazítsam a szöveget, így minél különbözőbb személyiségeknek írok, annál változatosabb témák jönnek elő belőlem is. Egyszer Micheller Myrtill keresett meg egy dallal, aminek a zenéjét egyébként Pintér Tibi írta, akinek a gitározását mindig is tátott szájjal (és nem kis irigységgel) hallgattam, így szívesen vállaltam a feladatot. Myrtillel személyesen viszont csak a szöveg megírása után találkoztam, és ahogy beszélgettünk, rögtön megértettem, hogy az egyik versszak miért nem tetszett neki – tényleg elütött a személyiségétől. Ekkor történt a „méretre szabás”, és remélem, azóta ő is szereti a dalt, mert én nagyon. Ez lett a „Mikre képes pár pohár”.

Egy teljesen eltérő és más jellegű felkérés volt a Masni és Pocó gyereklemez szövegeinek megírása. Itt kicsit nagyobb szabadságot kaptam, és még a gyermeki énemet és az apai tapasztalataimat is fel tudtam használni a szövegek megírásához.

                                                             

Zenéket is írsz egyébként?

Régebben elég sok dalt írtam, de azok nagy része teljesen más műfajú volt, mint amit a saját zenekarommal játszottam, így maradtak a fiókban. Talán egyszer előkerülnek… De azért született egy-két igazi jampi zene is, amelyek közül egyet remélhetőleg éppen a közeljövőben viszünk stúdióba. Már csak egy igazán értő producer kéne hozzá, aki otthon van a műfajban. A rock and roll hiteles hangzásával már kevesebb szakember foglalkozik ma, 2020-ban.

 

Általában minden alkotói tevékenységet végző interjúalanyomtól megkérdem a következőt… (így tőled is): Hogy inspirálódsz? (Mivel valljuk be, kreativitást igénylő szakma a miénk, és ihlet nélkül nem igazán megy a dolog...)

Azt gondolom, hogy úgy, ahogy a legtöbb alkotó. Figyelem azokat, akik igazán magasra tették a lécet, és tanulok. Vagy ha nem is szó szerint, de „lopok” ezt-azt. J Legyen szó zenéről, szövegírásról, vagy akár fotózásról, ami szintén nagy szenvedélyem, a mai online világ kimeríthetetlen mennyiségű tehetséghez ad hozzáférést. Akár teljesen más műfajokból is tudok ihletet meríteni. Nagy kedvenceim Brad Paisley, John Mayer, vagy akár Tom Waits, akiknél nemcsak a zene hihetetlenül minőségi, de zseniális szövegeik is vannak. Inspiráló, hogy egy akár teljesen hétköznapi témát milyen szellemességgel lehet kibontani. Ugyanakkor a negatív élmények is sokszor adhatnak löketet. Sajnos a hazai előadók (vagy inkább a szövegírók?) egy része szinte sportot űz a helytelen prozódiából, vagyis a magyar szöveg természetes lüktetését figyelmen kívül hagyják, és lehetetlen helyekre teszik a hangsúlyokat. Ha ezeket a szövegeket prózában olvasnám fel, alighanem azt hinnék rólam, hogy külföldi vagyok. Remélem, egyszer újra divat lesz az igényesség ezen a téren is, de mindenesetre engem motivál, hogy legalább a saját szövegeimben megmutassam, hogy lehet ezt jobban is, jól is. Persze ez csak az én személyes vesszőparipám, ami a nagyközönség túlnyomó részét egyáltalán nem érdekli, de nekem sokszor erőt adott, hogy egy-egy nehezebben megszülető sornál ne adjam fel, és ne mondjam azt, hogy „egye fene, jó lesz az úgy is”.